„Minden hónap negyedike

Kínkeserves nekem

Mivel addigra,

Rendszerint

Elfogy a mobilnetem.”

Ezekkel a sorokkal indul Életem keresztje című versem, amit egy unalmas egyetemi előadáson költöttem. Miért írtam verset? Mert elfogyott a mobilnetem, és valahogy fel kellett találnom magam. Mire gondolt a költő? A versben leírtak valóságos érzelmeket tükröznek. S a cím tán kissé drasztikusnak hat, valóban izzadni kezdek, ha elfogy a netem, és jól megszokott társaságom helyett, nos, máshogyan kell elütnöm az időt. Persze akinek korlátlan az internethez való hozzáférése, az nem ütközik hasonló problémákba.

De most nem is a csomagbővítési lehetőségekről szeretnék beszélni. Hanem sokkal inkább arról, hogy mit tudunk tenni ilyen kínkeserves, dühítő helyzetben, amikor már nem tölt be egy Messenger-üzenet sem?

Nem is olyan rég moziba mentem, és bár nem negyedike volt, de az a kellemetlen szitu állt elő, hogy már nem volt mobilnetem. Nyolc óra huszonhét és három perc múlva kezdődik a film, csak épp azt nem tudtam, hogy hol. Így hát megkérdeztem egy járókelő idegent, merre található a mozi. Neki is az utolsókat rúgta a nete, de arra még épp elég volt, hogy lecsekkolja az utat. Az útbaigazítás után beszélgettünk kicsit, majd a célt látva hálásan megköszöntem segítségét, és elváltak útjaink.

Jól esett kapcsolatba lépni mással, egy számomra idegennel, még ha csak néhány szó erejéig is. Rá voltam szorulva egy embertársam segítségére, de ettől nem éreztem kiszolgáltatva magam: örülök, hogy még ebben a nagyvárosban sem lehetek teljesen elveszve, mert mindig találok majd készséges embereket. A budapesti, sokszor személytelen légkörben valami megváltozik ezekben a pillanatokban, és kapcsolódás jön létre teljesen idegenek között.

Legtöbbünk utazás közben is előkapja a telóját, de ha nincs net, nincs értelme nyomkodni; majd csak a leszállásjelzőt. Nem is baj. Kicsit körülnézhetünk, szemlélhetjük utastársainkat, akik talán épp fáradtan, elnyűtt arccal utaznak hazafelé a hosszú munkanap után. Egy kicsit megállhatok, és megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne csináljak semmit, csak szimplán létezzek, a "most"-ra fókuszálva (kapaszkodni azért ne felejtsek el). Csendben lehetek, befelé figyelhetek. Nézhetem az elém táruló idilli vagy kevésbé idilli képet, a sötétben fénylő, kivilágított hidakat, vagy a nyolckeres kocsma bentlakásos tagjait.

Egy beszélgetés során pedig megpróbálhatok a tőlem telhető legjobban figyelni a másikra, és nem hamisan bólogatva a mobilomat nyomkodni.

Egy kép, egy hang, egy gyors összenézés, egy félénk mosoly, egy jó beszélgetés, egy megszólított idegen... ha örökké a telefonunk fölé görnyedünk, ezekről mind lemaradunk, még talán a megállónkról is, és csak a technológiának élő robotok leszünk, tudatosság és érzések nélkül. Meglepően jó, hogy olykor elfogy a mobilnetem. Így nem maradok le a jelen pillanatról, az apró, hétköznapi dolgokról, melyekből összeállnak a napjaim.