Manapság az olvasniszeretők nagy része a regényeket bújja, s ritkán fordulnak meg az emberek kezében kortárs költők verseskötetei. Pedig nem csak Petőfi vagy Ady tudott szépet alkotni! 

Azt szeretem a kortárs versekben, hogy valóban rólunk szólnak, a mi korunkban íródtak, a XXI. század kihívásairól beszélnek, a modern szavak és kifejezések is felbukkannak bennük, formailag pedig kevésbé kötöttek, mint a száz éve íródott társaik. Nem olyan rég Tóth Krisztina: Világadapter című kötete került a kezembe.

A költőnő nevével és verseskötetével most találkoztam először. A 2016-ban megjelent Világadapter borítóján a felhők feletti kék eget látjuk, amin egy nagy, fekete repülőgép hasít keresztül. Verseit elolvasva, a témát felfedezve jöttem rá, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy az alkotó más nézőpontba helyezkedik; kitekint, és összegzi eddigi életének jelentős és jelentékeny eseményeit.

A kötet hol játékosan, hol teljes komolysággal beszél az idő múlásáról, a fájdalmakról, a veszteségekről. Gyerekkori történetek elevenednek meg előttünk, a múló fiatal évekről mesél, elhunyt barátokról elmélkedik. Bánja a ki nem mondott érzelmeket, elszalasztott lehetőségeket.

Tóth Krisztina panaszkodásának is hangot ad, például mikor arról ír: „Szüleimnek karórájuk volt, idejük soha”. Sokunknak ismerős ez a helyzet. A költő által használt képek számomra különlegesek és szemléletesek. Verseinek sajátossága még, hogy észrevesz apró, lényegtelen részleteket, majd ezeket beleszövi a történetbe (például ír egy bokorban talált, horpadt fejű sellőbarbiról).

Egy ötven év körüli hölgy írásai az idő múlásáról, azt gondolhatnánk, hogy nem épp a mi korosztályunknak való olvasmány, pedig valójában mindenkihez szól. Mindannyiunknak van már tapasztalata az elmúlásról, a gyógyulatlan lelki sebekről, így tudunk kapcsolódni a versekhez.  Érdekes volt a halálról olvasni, mert manapság nagyon keveset beszélünk erről. Azt gondoljuk, hogy örökké élünk, de egyszer mind meghalunk, és ezzel fontos lenne szembesülni.

Amit hiányoltam néha, az a csattanó; olykor észre sem vettem, és egyszer csak vége lett a versnek. Az utolsó sor nem mindig rímel az előtte lévőkkel, ez kizökkentett. Talán a költő szándékosan alkotta így a sorokat, mivel az életünkben sem mindig jön el a megnyugvás, a happy end, a boldogító vég, és sokszor nem úgy alakulnak az események, ahogy mi azt korábban elképzeltük.

Amennyiben kellő odafigyeléssel olvassuk a verseket, gyorsan a múltba révedünk, melankolikus-nosztalgikus hangulatba kerülünk. Szeretek a múltban időzni, ezért tetszett a verseskötet, viszont nem mindegy, milyen lélekállapotban ülünk le olvasni. Ha épp kicsattanóan boldogok vagyunk, nehezen fogadhatóak be a Világadapter versei.

Mindezekkel együtt ajánlom nektek a verseskötetet, ha szeretnétek kicsit kikapcsolódni, elmélkedni, vagy elidőzni a múltban, az emlékeken. Ha érdekel egy művészeti díjra jelölt alkotás, olvasd el Tóth Krisztina verseskötetét!