20 évig szolgált a közigazgatásban, ahol belesimult a parancsuralmi rendszerbe, ahol mindig döntöttek helyette, megmondták mit kell csinálnia. Az El Caminon megtett - és gyűlölt - kilométerek kellettek hozzá, hogy Benedek Rózsa 45 évesen visszataláljon a szabadsághoz. Ma Muxia-ban egy zarándokszállást vezet addig, amíg élvezi.

– Olyan szabadságot kaptam, amiről korábban el sem tudtam képzelni, hogy létezik - emlékszik vissza Rózsa, aki mióta megízlelte a szabadságot, már nem is adja lentebb. Egy nagy operáció előtt érzett halálfélelemben született meg benne, hogyha ezt túléli, akkor lefut egy maratont. Maraton helyett az El Caminot választotta, bízva abban, hogy "a Camino mindenre megadja a választ”.

– Utáltam. Minden percét, minden egyes métert, amit meg kellett tennem.

– Minden reggel úgy indultam neki, hogy csak azon járt az eszem, hány kilométert kell ma mennem. Egész álló nap csak szenvedtem mindentől: az időjárástól, a tájtól, az emberektől körülöttem, fájt mindenem, de hajtott, hogy nekem ezt meg kell csinálnom. És akkor jött a Meseta, a spanyol felföld, a legkietlenebb szakasza az egész Caminónak, amit tényleg majdnem mindenki csak túlélni akar. Leültem, és elkezdtem számolgatni, mennyit kell még mennem, hogy elérjem a mai szállást.

– És akkor egyszer csak megszólalt bennem a belső hang: „Kell?” Abban a pillanatban rájöttem, hogy hiába nőttem bele egy parancsuralmi rendszerbe, ahol mindig döntöttek helyettem, ahol mindig megmondták, mit kell csinálnom, ez itt nem az a hely többé. Hiszen ha úgy döntök, akár egész nap ülhetek ezen a kövön, és senki nem fog felelősségre vonni. Sőt még akkor sem, ha azt mondom, hogy elég volt, hazamegyek. Vagy ha a hátralévő két-három hetet inkább a tengerparton töltöm – meséli Rózsa, akinek történetét a noivalto.hu oldalán olvashatjátok teljes terjedelmében.

Ott és akkor, a Mesetán rájöttem, hogy szabad ember vagyok. Azt csinálok, amit akarok.

Eszembe szokott jutni a hét évvel ezelőtti Rózsa, aki a párszavas szókincsével próbálta magát az első caminóján a kocsmárossal megértetni… és akkor nagyon büszke vagyok arra, hogy idáig jutottam. Tudom, hogy akármi is lesz a választott utam négy-öt év múlva, a Gondviselés akkor is vezetni fog.