Aki már járt lelkigyakorlaton, tudja, hogy fontos eleme az otthontól való eltávolodás, kiszakadás. De mi történik akkor, ha otthon kell maradni? Beszámoló egy online térben tartott lelkigyakorlatról.

A munkahelyemen meg kellett mondanom, miért leszek szabadságon, miért nem dolgozom home office-ban a három nap alatt. Nyíltan megkérdezték: „Na, és mit fogsz csinálni?” – én meg zavaromban az igazat mondtam.

Mindenki hülyének nézett.

Mert tény, hogy nem volt könnyű előkészíteni a terepet. (...) Mi látszódjon a kamerába, amikor ott van? És mi van, ha a külső zajokat nem lehet kiiktani? Mert nem lehetett… Ahogy a lakótársaim hangját sem. Mosogattak, lehúzták a WC-t, beszélgettek. Léteztek. A csukott ajtón keresztül is átszűrődtek. 

A törékenység néha nevetséges tud lenni, hiába is próbálkozunk. Így voltak ezzel mások is. „Várjatok, összedőlt az oltárom!”, vagy: „Láttok így? Akkor most beöltözöm papnak, és kezdhetjük.” Az ilyen mondatok elhangzásakor egyszerre hatódtam meg és kellett nagyon nevetnem.

Talán én sem gondoltam volna az elején, hogy így is tud működni. A saját szobánk vált templommá. Az éjjeliszekrényünk oltárrá, a drogériában vásárolt gyertyánk örökmécsessé.

A lelkigyakorlat alatt olyan érzésem volt, mintha egy kamerába beszélnék az Istenhez, és én látszódom a képernyőn. Aztán a prédikáció mondanivalója mintha megnyomta volna azt a picike ikont, az oda-vissza nyilat, amivel a kamera fókuszt váltott. Rólam Rá irányult, Istenre. 

Milyen az Isten? Olyan, mint mi. Sokarcú.

Néha szakadozott. Vagy álmos. Sőt, el is alszik, ráadásul viharban.

Vagy épp rossz szögből látjuk. Túl közel van vagy túl távol. Vagy van kép, de hang nincs. Vagy van hang, de nem látjuk a képet.

Néha viszont összeáll.

A teljes tanúságtétel ide kattintva, a jezsuita.hu oldalán olvasható.