A héten találkoztam pár barátnőmmel. Nagyon jól elbeszélgettünk, kávéztunk, el is szaladt az idő. Mert egyszer csak ránéztem az órámra és láttam, indulnom kell. Hova? – kérdezték. Ma Nagycsütörtök van, templomba megyek. – válaszoltam.
Döbbenten néztek rám. Aztán legnagyobb meglepetésemre azt mondták: Ez de jó! Nem is ismerek a környezetemben, a baráti társaságomban nagyon olyat, aki jár templomba…
Furcsa volt nekem, mert azért az én környezetemben előfordul az ilyesmi. Én büszkén vállalom, hogy templomba járok! Mindig is vállaltam, sőt, a párválasztásnál is fontos szempont volt, hogy a másik fél ha nem is gyakorolja a vallását, de fogadja el az enyémet, és legnagyobb szerencsémre a férjem pont ilyen (mondjuk hozzá sem mentem volna…)!
Sajnos a mai fiatalok többsége maximum meg van keresztelve, illetve a kötelezőség okán az iskolában talán a hittant választják a szülei. Aztán amikor az esküvőről van szó, akkor a legtöbben persze szeretnének templomit. De miért is? Mert az olyan szép… És valójában semmi köze nincs a hitükhöz vagy annak hiányához. Előtte se, utána se fordulnak meg túl gyakran ott.
A barátnőim is elmesélték, hogy ők is bizony jártak gyerekkorukban a nagymamájukkal és milyen kedves emlék számukra. Jó érzés volt visszaemlékezniük arra az időre. És el is gondolkoztak ők is azon ott hirtelenjében, hogy a mai fiataloknak miért nem természetes ez? Miért nem ismernek a barátaik között hívő embereket?
Ezek szerint a templomba járás a kisgyerekek és a nyugdíjasok “sportja” csak? A fiatal vagy a középkorú felnőtteké miért nem? Ők nem érnek rá?
Vagy inkább cikinek tartják? Ki tudja…Az biztos, hogy sokan vallják magukat “vallásosnak” vagy “hívőnek”, de sajnos ők a minden másnap templomba járók: Karácsony másnap és Húsvét másnap…
Természetesen mindenki gyakorolja azt a vallást, amiben hisz! De ha valaminek vallom magam, akkor éljek is úgy, nem? A minap egy muszlim lánnyal beszélgettem, aki megerősítette, amiben én is hiszek: ne téríts, hanem mutass példát az életeddel!
A teljes cikket itt tudjátok elolvasni!